Az Andrássy úton, közel az Oktogonhoz egy klasszicista stílusú épület első emeleti, egykori polgári lakása volt átalakítva irodának. Ez a szép, intarziával díszített, múltszázadbeli faragott bútorokkal és igényesen szőtt nehéz szőnyegekkel berendezett hely volt az ügyvéd vára – és sokszor börtöne is, amikor a hajnal itt köszöntötte, mert egy fontos szerződést vagy éppen határidős beadványt kellett összeállítania.
Pocak ezt a stílust kedvelte, a modern minimalizmus nem az ő világa volt, pedig fiatal ügyvédnek számított. Majd ha idősebb lesz, akkor talán vált. Sőt ez egyre gyakrabban megfordult a fejében, mivel már unta a berendezést. De valahogy mégis úgy érezte, hogy ez illik hozzá. Elegáns, barokkos, tiszteletet parancsoló környezet, ami kompenzálja a még mindig eléggé tejfelesszájú fizimiskáját. Ezért is szeretett kicsit túlöltözni; hétköznap mellényt viselt, alá a hófehér inghez konzervatív, széles nyakkendőt kötött, sőt a mellényzsebében még egy óralánc is fityegett. Úgy gondolta, mindez azt az üzenetet közvetíti az ügyfeleknek, hogy tapasztalt, nagy tudású, a társadalomban jelentős szerepet betöltő személyiség. Ő ügyvéd, csupa nagybetűvel.
A Mercedes is ezért kellett neki, meg az a jó néhány festmény az iroda falain. Kivétel nélkül mindegyiket nagy odafigyeléssel választotta ki és fontos szempontnak számított, hogy az alkotók konzervatív témát dolgozzanak fel. Csendélet virágcsokorral, egy lovas a mezőn – valójában egy angol vikomtot ábrázolt, amint kilovagol a birtokán –, a kedvence az volt, amelyen jól öltözött polgárok sétálnak egy havas kisváros főterén.
A tárgyaló bejárata melletti tálalókomód fölött egy jókora, elegáns keretbe foglalt fénykép is lógott a falon, amelyen Pocak épp kezet fog a köztársasági elnökkel. A tálalón ásványvizek sorakoztak és némi rágcsálnivaló. Az ügyfelek számára a festmények talán beleolvadtak a bútorzat és a pasztell drapériák színvilágába, de amikor frissítőt vettek magukhoz, akkor a fénykép nem kerülhette el a figyelmüket.
….
– Megérkezett Sanyi, itt van a tárgyalóban – lépett be hozzá Janka, persze kopogtatás nélkül.
– Jövök, jövök – dünnyögte kelletlenül, de izgatottan Pocak. Felidegesítette ez a nő már hajnalban, beosztott ügyvédbojtárnak érezte magát mellette.
– Ügyvéd úr! – Sanyi nyújtotta a kezét a tárgyalóban. – De jó, hogy látom, olyan régen nem találkoztunk, hogy megy mostanában a biznic? Van elég csaló, dilettáns vállalkozó meg félrenéző ficsúr?
Sanyi úgy viselkedett, mintha csak egy délutáni kis kártyapartira jöttek volna ki az idősek otthonából, hogy elüssék az időt a parkban vegetálva, egy csomag pisztáciával. Az elegáns öltönyben és nyakkendőben feszítő, feltűnően barnára szolizott férfi első ránézésre egy, a nyolcvanas évekből itt maradt pornósztárnak látszott. Félhosszú, vállra omló, lehetetlennek tűnő, festett fekete hajhoz párosult a megdöbbentő YMCA-bajusz és a nagy, fekete, retró napszemüveg. Mindez nevetségesnek hatott volna bárki máson, de Sanyi kétméteres magassággal, száztíz kiló testsúllyal, és mindenhol kidolgozott izomzattal rendelkezett.
– Sanyikám, jól nézel ki, te mindig egyre fiatalabb vagy, csodállak. Szeretnék egyszer olyan lenni, mint te – válaszolt Pocak széles mosollyal, magabiztosan kezet fogva Sanyival. Ha előjátékot akar, legyen.
Sanyi gondolhatta, hogy nem jókedvében hívta ide, vagy mert valami kis zsúrt szerveznek szendvicsekkel, sütivel, kólával. Sanyit ugyanis csak akkor vetik be, ha gáz van. Nem, nemcsak baj, hanem komoly probléma. Katasztrófa. Amikor már semmi más nem segíthet.
Sanyi lényegében nagyban hasonlít rám – gondolta Pocak. Mert őt sem szokták bájcsevejre hívni, könnyű szülinapi partikra tortázgatni. Hozzá is csak akkor fordulnak, ha komoly a tényállás. Azaz tényálladék, mint azt az öreg büntetőjogász professzora szerette harsányan kinyilatkoztatni a szemináriumokon, a legalábbis debil tömeggyilkosok tevékenységét ábrázolva. Ezzel is feldobta az elmélázó hallgatókat. Na mindegy, bár abban különböztek, hogy amíg Sanyit akkor hívják, amikor ég a ház, Pocakot akkor, amikor már leégett.
– Tudod, a napi másfél óra edzés, a diéta és a fiatal barátnők. Hétvégén is – vigyorgott őrült idegesítően Sanyi. Kifejezetten élvezte a helyzetet, látszott rajta, hogy most neki minden mindegy, ő nyerő pozícióban van.
Pocaknak csak egy lakonikus „aha” válaszra futotta, kiesve a Sanyi diktálta szerepből. Frusztrálta a körülményesség, bajba került, így nem volt túlságosan ínyére a szófecsérlő parádé, hiába tudta, hogy bezzeg fordított helyzetben ő is így viselkedett. Amikor az ügyfelek próbáltak komoly dolgokról lényegre törő eszmecserét folytatni a magas óradíj mellett őket fogadó ügyvéddel, olyankor oldani kell a hangulatot. Olyan esetben ő is szeretett kicsit rájátszani a megmondó ember szerepére.
– Vágjunk bele, nagyfőnök – fordította komolyra a szót Sanyi, szemmel láthatóan megszánva Pocakot –, héttől terepen van jelenésem. Szívesen csevegnék veled erről-arról, de annyira sajnos nem érek rá. Tudod, én nem abból élek, hogy pénzért hazudok, mint a jogászok!
Pocak ezt szóra sem méltatva röviden összefoglalta a tényállást, noha egyébként Sanyi már Jankától is megkapta két perccel korábban. Sanyi magánnyomozó volt, ha ez még nem derült volna ki az eddigi előzményekből. Megjelenéséből nem biztos, hogy az egyszeri kliens erre gondolna, sokkal inkább celebnek, esetleg ilyen vagy olyan akciófilmet forgató külföldi sztárnak nézné. Mondjuk álcázásban nem nagy kreativitást tudott volna felmutatni. Talán ezért is tanácsolták el harmincöt éves korában a szolgálattól. Azóta – ahogy Sanyi hangsúlyozza a potenciális ügyfeleknek – a lakosság szolgálatában fejti ki tevékenyégét.
– Pénz nem számít, de a csini kis Jankát megkapom egy hétvégi kiküldetésre megfigyelőnek, ugye? – fokozta a feszültséget búcsúzóul Sanyi, még kacsintva is, mintegy megpecsételve az ügyletet. Ám látva a fiatal ügyvéd ideges tekintetét, fordított egyet a mondanivalóján. – Csak vicceltem, Henrik! Mármint a pénzre vonatkozóan.
Sanyinak ehhez is volt szeme. Ezért is ő volt a pályán a legjobb. És ezúttal elmerengett rajta, hogy Pocak az ilyen kis évelődéseket korábban jobban bírta, talán ez az ügyecske tényleg komoly. Vagy van valami Janka és közte?
– Sanyikám, ahogy megegyeztünk. A költségeidet mindjárt megkapod Jankától, és amint van eredmény, a többit is – hadarta Pocak. Szándékosan nem a „ha van eredmény” fordulatot használta.
– Holnap küldöm a jelentésemet – zárta le az eszmecserét az örökifjú playboy, és határozott léptekkel elhagyta az irodát.
Tíz másodperccel később úgy tűnt, mintha soha nem járt volna ott, vagy nem is létezne. Egyedül a házipénztárban heverő, félmillió forint helyét átvevő, „egyéb kiadásokra, későbbi elszámolás mellett” feliratú papírlap emlékeztetett a látogatására. Sanyi ilyen volt, és az utólagos elszámolást még soha senki sem vonta kritika tárgyává. Mert Sanyi az előlegen felül nem szokott többet kérni és az azért kifejtett szolgálatait sem szokták kétségbe vonni.
Vidéki családi ház. Egy régi építésű, igazi kúria. Fedett teraszán a szépen megterített asztal
körül hárman ülnek, élvezve a szeptemberi nyárutót – amikor a napfény még megcsillogtatja a
poharakat, de már egy könnyű kardigánnak is hasznát venni.
Az ötvenes évei közepén járó csinos háziasszony felállt, és a konyhába indult, a hetvenes évei
elejét taposó őszes öregúr és egy szöszi gyerek izgatottan vizsgálta a vacsorára tálalt ételt.
– Ma biztos, hogy nem eszem meg a spenótot tojással, bármennyire is tele van vitaminnal –
zsörtölődött Géza bácsi.
– Azt te csak hiszed, a nagyika majd jól megcsap – mondta nevetve a hatéves Tónika.
– Na persze. Tudod, mit, protestáljunk – biztatta Tónikát a nagyapja.
– Aha, én szeretem a spenótot, olyan leszek, mint Popeye, a nagyi is megmondta. Egyébként
meg mi az a protestálás, valami új videójáték? – érdeklődött élénken a kisuncsi foghíjas
mosollyal. Most nagyon hasonlított a nagyapjára, csak Tónikának a tejfogai távoztak
nemrégiben.
– Dehogyis. Azt jelenti, hogy tiltakozunk valamivel szemben.
Közben a rádióban a sporthírek voltak soron.
– Na, erről ennyit, ezért nincs igazi összhang, persze, hogy jövőre sem lesznek ott a magyarok
a focivébén – sóhajtott Géza bácsi, a nyugalmazott bíró csalódottan, majd viccelődve adott
egy apró taslit a szöszi kisfiúnak.
– Ez olyan foci, amit az előbb a kertben játszottunk? – érdeklődött kicsit selypítve, tágra nyílt
szemmel Tónika.
– A fenéket, ez az igazi bajnokság, a legnagyobb sportesemény a földön – felelte Géza bácsi,
és ímmel-ámmal belekanalazott a spenótba.
– És nagypapi, nyertünk már valaha vébét?
– Majdnem. Kétszer is. Egyébként erről jut eszembe, nekem is van egy vébés ügyem. De
szerintem nem igazán neked való, inkább olyan felnőttes sztori.
– Gézukám, nekem elmeséled, ugye? – csivitelte Elza visszatérve az asztalhoz.
…
A magyar jogászok szállójának jelentős pozitívuma az volt, hogy reggelit is adtak. Nem is
akármilyet. Az angol konyhának ez a csúcsa – és ezzel mindent elmondtunk róla. Aki akar, az
talál a fogára valót, nem csak éhenhalás ellen. Még egy olcsóbb motelben is tényleg a helyén
van, minden szempontból: sült szalonna, kolbász, tojás többféleképpen elkészítve, zöldségek,
paradicsomos bab, feketetea és minden, amit csak szem-száj kíván. Nem lehet betelni vele,
csak amikor az ember már mozdulni sem tud. A nagymama nyári szünetekben adott
reggelijére emlékeztette a jogászokat.
A választottbírósági tárgyalás napján az immár nem is olyan kis alperesi ügyvédcsapat
kilépett a motel kapuján, hogy taxit fogjon. Ködös, enyhén szitáló eső és barátságtalan
utcakép fogadta őket. Ha esetleg elfelejtették volna, akkor is rögtön felrémlett bennük, hogy
Shakespeare földjén kalandoznak, és a fejükben meg is fordult a hamleti gondolat.
– Azt tudtad, Pocak, hogy az időjárás szempontjából háromféle időszak létezik Angliában? –
kérdezte Tócsni, csak hogy oldja a feszültséget.
– Vacak, jó és közepes?
– Nem. Eső előtti, eső közbeni és eső utáni.
Aznap reggel meglehetősen hideg lévén, Pocak orra meglevesedett, tenyere aljával szolidan
törölgette. Közben az járt a fejében, hogy milyen csinos ez az Eleonóra. És már nem is
csodálkozott rajta, hogy egész éjjel csak a hátán tudott aludni. Berta izgatottan várta a reggel
tíz órára kitűzött tárgyalást, Eleonóra nyugodt és elképesztően csinos volt. Mint mindig.
Egy fekete, kívülről elegáns, belülről egy halárus szállítóeszközének a szagával vetekedő
autóba szálltak be. Londonban a taxik eléggé hasonlítanak a halottaskocsihoz, fordult meg
Pocak fejében. Végignézve az útitársain megnyugodott, nyilván ez sem véletlen, elég nagy a
valószínűsége, hogy elsősorban fontos tárgyalásra igyekvő ügyvédek miatt tervezték ilyenre.
Távolságra nem is oly messzi, azonban az utazás időtartamát nézve a forgalom miatt egy
örökkévalóságnak tűnő fuvarral jutottak el egy modern irodaház bejáratához. Kikecmeregtek
az autóból, majd bejelentkeztek a recepción, és egy szempillantás alatt a felhőkarcoló legfelső
emeletére jutottak.
Érezhetően nem a Pesti Központi Kerületi Bíróságon volt jelenésük, és talán még honvágyuk
is támadt a jó öreg, a korát állapotával is egyértelműen tükröző épület, na meg a hazai
páternoszter iránt. Az idézésen megjelölt tárgyaló előtti folyosón egy asztalkán lepakoltak és
elkezdtek ráhangolódni a fellépésükre.